Egyik lábam elöl aztán a másik
nem szaladok csak haladok
körülöttem ismeretlen ajtók, ablakok,
illatok, szagok, terek, hol padok, hol lehuppanok
hol behorpadok
otthon még távoli zaj
a reggeli csúcs, mint távol raj
az emberi faj kínzó korral fertőzött kóbor
sok még a látnivaló de minek
hol nincsenek színek
csak fakó egyhangú felszínek
poros utak, hangtalan léptek
helyet hagyva az egyensúlynak
fejedbe súgnak majd lelassulnak,
mint ez a tag aki itt áll jókedvet limitáltan imitál
egy másikat meg irritál
ha valaki immortál mobil hamutál
amott egy öreg dúdol, ritka pillanat ez egy társadalomban, e világtalan, fás halomban
ezért ő társ a dalomban
hisz túl sok a lom ebben az alomban
szemekben parázsló szenvedélyek tüze lobban
míg állok a forgalomban
de már csend és nyugalom van
tovább állok nyomban
