Magaménak érzem e víziót
lehet kedves akár álnok,
hisz egy lelki roncstól is elvehetetlenek az álmok.
A felépített világok amiket magam elé tárok gyakran,
szép vagy fájdalmas képek sora mit benne látok
mind az enyém. A fejemet az ágyra lehajtva ez az
emberrel született örök gyümölcsöző manna
azt mondja, jöjjön sankos emlékeidből építsünk bárakat,
öröm áradat lepje el a színtelen hétköznapodat,
de ne menekülj bűnösen sosem oda, hajnalról nappalra virradva megbűnhődsz a saját világodba,
talán kitalálom, ma hogy kilátogat oda gondolom magamba hátha,
de válasz nem érkezik soha. Megfejthetetlen történetek,
megtörtént események,
képek pörögnek előttem szüntelenül. Olykor előre látok az időben, térben, nyitott szemű világomban ez nem más flash mint a dejavu.
Jaj, bárcsak tudnék hozni neked egy tárgyat, egy vágyat,
hidd el, hogy hoznék én neked, mindenkinek százat,
de lehetetlen a két világ között nagyobb az alázat,
egy felsőbb hatalom tudná ezt megtenni talán csak.
Rossz, hogy ennek is mint minden másnak vége,
testem lelkem összekötő fonál visszahúz a mélybe,
nem marad emlékem a valóságba invitál, teljes lényemmel a földhöz ragadt világba szanál.
Lehajtod fejed,
megváltod jegyed az álomvilágba
a tested hál ha funkcionál a kispárna,
míg televíziókban e tini verzió
egy újabb dimenzió(óu) napszaktól független.
Ketté válik a hámok alkotta bázis, az én
a rendszer néha hibáz, ha felüti fejét a mátrix láz,
ez a dejavu, c'est la vie(selavie) néha keserű,
szélsőséges fantasy ami élethű(hű),
van hogy nyugtalan vagy,
kiver a víz hideg kiráz
beszív a kiber bláz képeket tapétáz. Sokszor visszatér,
harcolni kell az életér,
megnő az élettér, ez nem csak vízió(jó?) Többszörösen összetett headset, visszapörgethetnéd ha tetszett,
a fantázia rítusa rutinosan edzett,
egy másik világ ugyanakkor mégis ugyanez,
hogy is van ez,
hogy átéled ami még nincs, de majd lesz?!
