Nincsen időm már, mégis halasztgat a vágy,
Hazahúz már, s mégis marad ez a "tánc",
ami megvág, ami enyém igazán,
hogy menni kéne, de nem mozdul a láb.
Ami itt vár, az a tied az egész,
ez az íz más, amit már teleszőtt a szád,
ugye nem kár, hogy halasztgat a vágy,
pedig nincs sok időnk már.
Most beszélnem kéne, mélyen a szemedbe néznem,
mennyi mindent nem mondtam, amit mondani kéne,
csak elengedlek némán, amikor minden karnak fogni kéne,
amikor a vérben szunnyadó sorok aludni térnek.
Egy utcán, padon, ami öreg nagyon,
ott alszom titokban papir alatt, a hús takarón,
valahol magamon kívűl, mélyen, egy szédűlt
némaságra kárhoztatott mozdulatban eltévedtünk.
Nincsen időm már, mégis halasztgat a vágy,
Hazahúz már, s mégis marad ez a "tánc",
ami megvág, ami enyém igazán,
hogy menni kéne, de nem mozdul a láb.
Ami itt vár, az a tied az egész,
ez az íz más, amit már tele szőtt a szád,
ugye nem kár, hogy halasztgat a vágy,
pedig nincs sok időnk már.
Tovább is mondanom kéne, reggelről estére térve,
Napokig mesélhetnék árnyék alatt a szembeszélben.
Mennyi éjjel és szenvedéllyel, s meg nem várt és el nem tévedt,
Kimondatlan, elveszített öröm-harag maradt még meg.
Nincsen időm már, mégis halasztgat a vágy,
Hazahúz már, s mégis marad ez a "tánc",
ami megvág, ami enyém igazán,
hogy menni kéne, de nem mozdul a láb.
Ami itt vár, az a tied az egész,
ez az íz más, amit már tele szőtt a szád,
ugye nem kár, hogy halasztgat a vágy,
pedig nincs sok időnk már.
