Lapozgatom az éveket és az írott sorsom szétpereg,
a sorok között olvasok, bujkálok, kardozok, elfogyok,
hiába minden félelem, az elme harcos és nem felejt,
itt dadogó a csend, ott ragyogó a rend,
csak nézem föntről a két kezem, hogyan deríti föl a képtelent,
hogy kutatja, hajtja lapjait, hátha megtalálja titkait.
De mindig ugyanaz a vége, nézd meg, mindig ugyanaz a tévesztésem,
mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más...
Látod, valahogy a tervezésben, látod ugyanúgy csúszik széjjel,
mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más...
Megtervezem és megtalál, aztán elkap engem és szétdobál,
a sorsom könyve most túl pereg és visszaugrik, ha kérlelem,
itt nincsen semmi más, ez a pár sor szétdobál,
lapozgatom az éveket és elesik benne a véletlen,
nem hagy ma itt, csak képtelen mozdulni innen messzire.
De mindig ugyanaz a vége, nézd meg, mindig ugyanaz a tévesztésem,
mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más...
Látod, valahogy a tervezésben, látod ugyanúgy csúszik széjjel,
mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más...
De mindig ugyanaz a vége, nézd meg, mindig ugyanaz a tévesztésem,
mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más...
Látod, valahogy a tervezésben, látod ugyanúgy csúszik széjjel,
mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más...
